Nem gondolkodunk róla minden nap, de nyilvánvaló, ha kimondjuk: kötődünk helyekhez. Használjuk azt a szót, hogy „anyaország”, álmodunk a gyerekkori házzal, iskolával, fontos életeseményeink kötődnek konkrét helyszínekhez, szerethetünk egy falut, amelynek az utolsó faágát is ismerjük az út mentén, és gyűlölhetünk egy várost, ahol megannyi megaláztatás ért bennünket. Traumatizálhat bennünket, ha el kell hagyni a hazánkat, ha leég a házunk, ha betörnek a nappalinkba, vagy ha letarolják az erdőt a házunk mögött. „De hiszen a ház is csak téglák összessége.” Ha csak az lenne… Az ember ennél érzelmileg sokkal jobban befolyásolt lény. Ezt bizonyítja a helykötődés jelensége is, amely a téglákon felül magában foglalja a helyhez tartozás érzését, az identitást, a biztonságot, a komfortérzetet és az érzelmi stabilitást.
Az identitásba való belegázolásnál kevés dolog tud jobban fájni; elég csak arra gondolni, amikor valaki a szerepeinkben (szülőség, szakmaiság, nemzetiség, szexuális orientáció stb.) sért meg bennünket. Ugyanez igaz életünk fontos helyszíneire is. Értékkel bír, amikor azt mondjuk: „én innen vagy onnan származom”, mivel ezekhez bizonyos társított értékek is tartoznak. Például, ha a Jászságból származom, akkor oda többnyire makacs, büszke, keményen dolgozó és kitartó embereket társítok. És mivel a helykötődés identitásformáló dolog, így érzékeny pont lehet, ha egy szeretett helyünket kritizálják vagy bántják.
Egy gyors felismerés: milyen érdekes, hogy a születés helyszíne annyira fontos, hogy rengeteg hivatalos okiratban is benne van! Mintha alapvetés lenne: te itt születtél, ide és ennek a helynek tartozol, ide adózol, ez a te otthonod, csak itt lehetsz igazán boldog, pedig nem te választod. Aztán van példa és ellenpélda is arra, hogy valóban boldoggá tesz-e a hely, ahova születtél, de egy dolog mégis biztos: a születés helyszíne sokféleképpen meghatároz.
Mi történik akkor, ha elhagyom a „szülővárosom”?
A kérdés szempontjából az első két fontos faktor a kötődés milyensége — vagyis hogy inkább pozitív vagy negatív viszonyulásom van ahhoz a helyhez, ahol élek — és a távozás minősége, tehát hogy saját akaratom révén vagy kényszer hatására hagyom el a jelenlegi lakóhelyemet.
Ha nem szeretem, ahol vagyok, örömmel megyek el, és egy új hely valódi otthonérzést adhat, pozitív nosztalgia vagy honvágy nélkül. Ha nagyon szerettem élni valahol, és rengeteg csodás dolog köt oda, akkor onnan már sokkal nehezebb eljönni; ha pedig akaratom ellenére szakítanak ki onnan, akkor még inkább. Külföldre költözés esetén az új lakóhelyhez való kötődés és a régi otthon hiánya, a nosztalgia és az identitásvesztés pszichés nehézségeket okozhat. Ugyanakkor az új környezethez való sikeres kötődés (új „otthon”, új közösség kialakítása) hozzájárulhat a jóléthez. Fontos megjegyezni, hogy az érzelmi helykötődés nem automatikus: komoly érzelmi, kulturális és társadalmi tényezők alakítják; a „helyidentitás” kialakítása időt, támogatást, közösséget és bizonyos mértékű befogadást igényel.
A tartós helyváltoztatás kapcsán megjelennek az akkulturációs és adaptációs jelenségek is. Az akkulturáció az a folyamat, amikor az egyén egy új kultúrához alkalmazkodik — nyelv, szokások, értékrend, viselkedésminták elsajátítása révén. Az ezzel kapcsolatos elmélet azt vizsgálja, hogyan befolyásolja ez a mentális egészséget, az identitást és a társadalmi integrációt. A klasszikus lineáris modell szerint az egyén elhagyja az eredeti kultúrát, és teljesen beilleszkedik az újba. Ezzel szemben a modern, „dimenzionális” modell szerint az eredeti és az új kultúra párhuzamosan élhet — nem feltétlenül az egyik teljes feladásával. Mit jelent ez? Ha magyarként Dániában élek, beszélem a nyelvet, vannak ott barátaim, jól érzem magam, szeretem az ottani kultúrát, ez megfér azzal, hogy magyar könyveket olvasok, magyarul beszélek, pörköltet főzök és hazai híreket hallgatok. Kicsit világpolgárnak vagy dánnak is érzem magam, hiszen a mindennapokban Dánia vesz körül, de közben megvannak a gyökereim, és magyar nyelven álmodom és gondolkodom. Az akkulturáció sikere (pl. integráció, bikulturális identitás) vagy sikertelensége (kultúrakonfliktus, identitásválság, stressz) komolyan befolyásolja a kiköltöző személy pszichés jóllétét. Ha nem sikerül beilleszkedni, gyűlölhet kint lenni, feszültségben élhet, a helyiekkel szemben ok nélkül is ellenérzései támadhatnak. Ha azonban az egyén olyan stratégiákkal rendelkezik, amelyek lehetővé teszik az eredeti kultúra megtartását és az új kultúrába való beilleszkedést (pl. hobbi csoportokhoz való csatlakozás, már ott élő magyarokkal való kapcsolatfelvétel, nyitottság az újra, az ismeretlenre, pszichológustól való segítségkérés, önmaga újradefiniálása, átkeretezés), az gyakran a legjobb mentális egészségi eredményekhez vezet.
A migráció — különösen ha kényszerített, hirtelen vagy traumatikus — jelentős pszichés terhekkel járhat: stressz, identitásvesztés, veszteségélmény, szorongás, depresszió, poszttraumás stressz stb. El kell gyászolni a múltat, a rutinokat, a veszteséget, és ez olyan, mint amikor valaki számunkra fontos ember meghal. Már nem úgy megy tovább az élet mint eddig, sőt, az identitás is változik “én már nem az vagyok, akinek még van egy nagymamája, én az vagyok, akinek már nincsenek nagyszülei”. Ezzel párhuzamba állítva: “én már nem az vagyok, aki Magyarországon él, én az vagyok, aki az élete első felét a hazájában töltötte”. Amikor az életünk helyszíne változik, mi is változunk, és nem biztos hogy úgy, ahogy szeretnénk.
Ha valami lezáródik, valami új el is kezdődik. „Most itt egy teljesen új életet kell kezdenem.” Mit is jelent ez? Stevan Hobfoll erőforrás-elmélete szerint migráció során az emberek „erőforrás-veszteséget” élhetnek át, mert elveszítik a szociális hálójukat, kulturális forrásaikat és biztonságérzetüket, ami stresszhez vezethet. Ha nem sikerül új erőforrásokat kiépíteni (pl. új barátságok, közösség, stabil lakhatás), az negatív következményekkel járhat. Így könnyebb megérteni azt is, hogy miért jár gyakran a helyváltoztatással együtt depresszió, szorongás és identitásválság — különösen, ha a migráció kényszer vagy menekülés miatt történt. Itt szeretném felhívni a figyelmet az ingroup–outgroup szociálpszichológiai jelenségre: az ember alapvetően sokkal elfogadóbb azokkal, akiket a sajátjainak érez, és sokkal ridegebb azokkal, akiket nem. A jelenben valószínűleg a szír, ukrán stb. menekültek juthatnak sokunk eszébe, de amit ők átéltek, azt az ’56-os magyar menekültek is átélték. Ezek a pszichológiai jelenségek minden hasonló helyzetben lévő embernél megjelennek. Ezt jómagam is tapasztaltam, amikor egy Los Angelesben élő ’56-os menekült töltöttkáposztáját ettem miközben mesélt, és akkor is, amikor egy ukrán fiatal menekült történetét hallgattam arról, hogyan kellett hátrahagynia a felújított lakását a besorozás — azaz a túlélés — elkerülése érdekében. Ha megismerjük a személyes történeteket, és nem előítéleteink mentén ítélünk, megszületik az együttérzés — mindegy, ki honnan jön. Akkor meg főleg, ha mi kerülünk ilyen helyzetbe…
Nem triviális azonban, hogy az új helyhez való kötődés azonnal kialakul. Gyakran idő kell hozzá. Egy 2023-as kutatás idős bevándorlókon keresztül vizsgálta, hogyan alakul át a helykötődés az évek során: kezdetben erős a kötődés a származási helyhez, de ez fokozatosan kialakulhat az új ország iránt, mert az új hely funkcionális, érzelmi otthonná válik. Ezek a pszichológiai hatások nem statikusak: az identitás, a kötődés és a jóllét folyamatosan alakul, és idővel az egyén képes lehet új otthont teremteni, de ehhez gyakran komplex alkalmazkodási és integrációs folyamat kell.
Összességében egy új környezet (nyelv, kultúra, társadalmi normák) erőteljes hatással lehet az identitásra, az önképre és az önértékelésre. Az akkulturáció és identitáskonfliktus jelenségei segítenek megérteni, hogyan lehet fenntartani a belső harmóniát önmagunkban két kultúra között. A fent említett helykötődés-elmélet pedig azt mutatja meg számunkra, hogy nem elég fizikai lakhelyet változtatni: az érzelmi és kognitív kötődés is meghatározó. Ha nem sikerül új „otthont” találni, az pszichés terhet jelenthet (nosztalgia, gyökértelenség, szorongás). Viszont, ahogy a cikket is kezdtem: valaki menekül otthonról. Nem szabad áltatni magunkat azzal, hogy mindenkinek megadatott a pozitív korai helykötődés. Van, akit nyomaszt, akit bánt, akit nyomasztó keretek között tart egy hely, és egy új helyszín csak jobb lehetőségeket jelent. Ezért kell megfontoltan nyilatkozni másokról, tapintattal fordulni egy utazóhoz, hiszen nem tudhatjuk, mi mozgatja egyik helyről a másikra.
